Az első részben ott hagytuk abba, hogy a testen kívüli élmény létezik mint emberi tapasztalat. Vannak emberek, akik azt élik át, hogy az érzékelésük helye valamilyen módon elvált a fizikai testük helyétől. Úgy érzik, mintha kívülről látnák önmagukat, mintha a nézőpontjuk elmozdult volna, vagy mintha valami, amit továbbra is önmagukként élnek meg, átmenetileg különvált volna attól a testtől, amely ott fekszik az ágyban, a műtőasztalon vagy egy kórházi ágyon. A tudomány ezt az élményt vizsgálni tudja, és bizonyos elemeire neurológiai magyarázatot is képes adni. Ebből azonban még nem következik, hogy az ember valóban elhagyta a testét, és az sem, hogy létezik valamiféle második test, amely ilyenkor útnak indul.
Mégis pontosan ezen a ponton jelenik meg egy szó, amely ma már szinte mindenkinek ismerősen cseng. Asztráltest. Kimondjuk, és sokan rögtön egy áttetsző második testre, energetikai hordozóra vagy a fizikai testet átható finomabb emberi formára gondolnak. Egy olyan valamire, amely bizonyos elképzelések szerint alvás közben, meditációban, halálközeli állapotban vagy tudatos asztrális utazás során elkülönülhet a fizikai testtől.
Csakhogy amikor elkezdjük követni ennek a gondolatnak a történetét, hamar kiderül, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Előbb meg kell értenünk, honnan származik maga a szó, hogyan alakult ki a fogalom, és mikor kezdődött az a gondolkodás, amely a testen kívüli élményt egy finomabb emberi test mozgásaként értelmezte. Ezek különböző kérdések. Az egyik a nyelv történetéhez tartozik, a másik a filozófia és a vallás történetéhez, a harmadik pedig már megfigyelést és bizonyítékot kíván.
Először magát a szót kell rendbe tenni
Az asztrális szó eredeti jelentése csillagi, a csillagokhoz tartozó. A régi világ embere számára az égbolt nem puszta háttér volt. Az ég, a föld, az ember és a kozmosz egymással kapcsolatban álló részei lehettek ugyanannak a nagy rendnek. Ami fent történik, annak lehet megfelelője lent, az ember pedig nem feltétlenül különálló lényként állt a világegyetemben, hanem annak kicsinyített másaként, mikrokozmoszként.
A mai asztráltest fogalma mégsem egyetlen ősi tanítás változatlan továbbélése. Sokkal inkább több gondolati vonal találkozása. Az egyik a lélek valamilyen hordozójáról szóló filozófiai elképzelés. A másik azoknak az emberi tapasztalatoknak a története, amelyekben valaki úgy érzi, hogy eltávolodott a saját fizikai testétől. A kettő hosszú ideig nem ugyanazt jelentette.
A lélek járműve
Az egyik legősibb filozófiai probléma egyszerűen megfogalmazható. Ha létezik lélek, és a lélek nem ugyanaz, mint a fizikai test, akkor hogyan tud kapcsolatba kerülni vele. Hogyan kapcsolódik az anyaghoz, és mi történik vele akkor, amikor a test meghal.
Az ókori görög és késő antik filozófiában több olyan elképzelés született, amely később hozzájárult a finomtest gondolatának kialakulásához. Platónnál még nem találunk olyan asztráltestet, amilyet egy mai ezoterikus könyvben olvashatunk. A neoplatonikus gondolkodásban viszont már részletesen megjelenik a lélek hordozójának gondolata. Proklosz több úgynevezett lélekjárművet különböztetett meg. A racionális lélekhez fénylő hordozót, más lelki működésekhez pneumatikus hordozót kapcsolt. Ezek a fogalmak többek között arra adtak filozófiai választ, hogyan kapcsolódhat az anyagtalan lélek a testhez, hogyan mozoghat, és miként értelmezhető a halál utáni sorsa.
Ez már valóban emlékeztet arra, amit később finomtestnek neveznek. De nem a mai értelemben vett tudatos asztrális utazás elmélete volt. A kérdés nem az volt, hogyan lehet egy második testben útnak indulni. Sokkal inkább az, hogyan lehet az ember egyszerre testi és lelki lény.
A régi kultúrák nem ugyanazt mondták
Az ember láthatatlan összetevőiről szóló elképzelések nemcsak a görög filozófiában jelentek meg. Az ókori Egyiptomban a személyt több összetevőből állónak tekintették. A ba például az ember nem fizikai létezésének egyik sajátos eleme volt, amely a halál után elhagyhatta a sírt, majd visszatérhetett a múmiához. Emiatt csábító lenne egyszerűen egyiptomi asztráltestnek nevezni. Ezzel azonban már a saját mai fogalmunkat vetítenénk vissza egy egészen más vallási rendszerre.
Hasonló óvatosság szükséges az indiai finomtest hagyományoknál is. A szanszkrit sūkṣma śarīra valóban finomtestet jelent, de nem egyszerűen az asztráltest indiai neve. Hindu és buddhista rendszerek eltérő módon gondolkodtak a tudatról, az újjászületésről és a finom emberi hordozókról. A tantrikus hagyományok csakrái és finom csatornái szintén saját vallási és gyakorlati környezetükhöz tartoznak.
A tibeti bardo esetében ugyanez a helyzet. A bardo köztes állapotot jelent. Szűkebb értelemben a halál és az újjászületés közötti átmenetet, tágabb tibeti rendszerekben pedig többféle átmeneti állapotot. Nem egyszerűen egy hely neve, ahová az asztráltest utazik.
A csillagi ember és a reneszánsz
A finom hordozó gondolata a reneszánszban sem tűnt el. Marsilio Ficino olyan világképet képviselt, amelyben az ember, a lélek, a test és a kozmosz kapcsolatban áll egymással. Paracelsus emberképében szintén megjelenik a sziderikus, vagyis csillagi összetevő gondolata. Ezt azonban nem szabad egyszerűen a mai asztráltest korai változatának tekintenünk. Paracelsus saját természetfilozófiai rendszerében a csillagi ember mást jelentett, mint amit ma az asztrális utazás szó hallatán elképzelünk.
A következő évszázadokban Európában egyre több elképzelés terjedt el valamilyen láthatatlan közegről vagy finom hordozóról. A tizennyolcadik és tizenkilencedik század különösen fontos lett ebből a szempontból. A tudomány sorra tárt fel olyan erőket, amelyek közvetlenül nem láthatók, mégis mérhetők. Az elektromosság és a mágnesesség nyelve közben az okkult gondolkodásba is átszivárgott. A láthatatlan világ gondolata új szókészletet kapott.
Amikor a két történet találkozik
A tizenkilencedik században Éliphas Lévi asztrális fénye, a spiritualizmus, a magnetizmus és az okkult rendszerek egyre közelebb vitték egymáshoz a finom hordozó filozófiai képét és a testen kívüli élmények tapasztalati világát. 1875-ben megalakult a Teozófiai Társulat. Helena Blavatsky és a későbbi teozófus szerzők több nyugati és ázsiai vallási, filozófiai és okkult hagyomány elemeit rendezték új rendszerbe. A modern finomtest gondolat jelentős része ebből az összetett eszmetörténeti folyamatból nőtt ki.
A fogalom még a teozófián belül sem maradt változatlan. Blavatsky korábbi szóhasználata és Annie Besant, valamint Charles Webster Leadbeater későbbi rendszere nem teljesen ugyanazt értette asztráltest alatt. A későbbi teozófiai gondolkodásban az asztráltest egyre inkább az érzelmekhez, a vágyakhoz és egy saját asztrális szinthez kapcsolódott.
A Hermetic Order of the Golden Dawn a tizenkilencedik század végén már olyan módszerekkel is foglalkozott, amelyeket tagjai asztrális látásként vagy asztrális utazásként értelmeztek. Fennmaradtak beszámolók olyan Golden Dawn tagoktól is, akik bolygószférák felé irányuló asztrális utazásról írtak. A huszadik század eleji okkult irodalomban Oliver Fox, majd Sylvan Muldoon és Hereward Carrington tovább népszerűsítette a projekció gondolatát. A fizikai testtől elkülönülő finom kettős, a távolodás és a visszatérés ekkorra a modern asztrális projekció jól felismerhető motívumaivá váltak.
1971-ben Robert Monroe Journeys Out of the Body című könyve újabb fontos állomás lett. Monroe a saját testen kívüli élményeiből indult ki, és az OBE fogalma egyre hangsúlyosabbá vált. Itt a kiindulópont már nem feltétlenül egy teljes okkult világkép elfogadása volt, hanem maga az élmény.
És létezik e valóban
Innen jutunk el ahhoz a kérdéshez, amelyet nem lehet pusztán történeti könyvekből megválaszolni. Egy fogalom történetéből önmagában nem lehet eldönteni, hogy az a dolog, amelyre a fogalom mutat, valóságos e. Attól, hogy egy elképzelés változott az évszázadok során, még lehet valóságos jelenség mögötte. Ugyanígy attól, hogy egy gondolat nagyon régi, még nem válik bizonyítottá.
Ha valóban létezik egy második test, amely képes elkülönülni a fizikai testtől, akkor feltehetünk néhány egyszerű kérdést. Van e térbeli helye. Képes e kapcsolatba lépni a környezetével. Képes e olyan információt megszerezni, amelyhez a fizikai érzékszervek nem férhetnek hozzá. Ilyen kérdéseket kísérletekben is megpróbáltak vizsgálni.
Charles Tart Miss Z néven ismert vizsgálata azért vált híressé, mert a kísérleti személy egy alkalommal helyesen közölt egy rejtett ötjegyű számot. Maga Tart sem tekintette az eredményt döntő bizonyítéknak. A kísérleti elrendezés körüli viták és a későbbi reprodukció hiánya miatt az eset érdekes, de nem igazolja önmagában az asztrális projekciót.
A 2014-ben megjelent AWARE kutatás szívmegállást túlélő emberek tudatosságról szóló beszámolóit vizsgálta. A kutatás dokumentált olyan túlélőket, akik emlékekről és észlelésekről számoltak be az újraélesztés idejéből. A vizsgálat ugyanakkor nem szolgált olyan rejtett vizuális célponttalálattal, amely megbízhatóan igazolta volna a testen kívüli látást.
A másik oldalon az idegtudomány egyre többet tud arról, hogyan jöhet létre maga a testen kívüliség érzése. Olaf Blanke és munkatársai 2002-ben a jobb angularis gyrus elektromos ingerlésével ismételten OBE jellegű élményt váltottak ki egy epilepszia miatt vizsgált betegnél. A kutatók ezt a testi, egyensúlyi és térbeli információk integrációjának zavarával hozták kapcsolatba. 2007-ben Bigna Lenggenhager és munkatársai egészséges résztvevőknél mutatták meg, hogy vizuális és testi információk manipulálásával az én helyének és a testhez tartozás érzésének egy része eltolható.
Ez erős tudományos magyarázatot ad arra, hogyan jöhet létre OBE jellegű élmény anélkül, hogy egy második test tényleges távozását kellene feltételeznünk. De itt is fontos megtartani a határt. Az, hogy bizonyos OBE jellegű élmények idegrendszeri folyamatokkal előidézhetők vagy értelmezhetők, nem jelenti azt, hogy az emberi tudatról már mindent tudunk.
Mi marad, ha lehántjuk róla a kész válaszokat
Az asztráltest történetét két rossz módon lehet elmesélni. Az egyik szerint minden ősi nép ugyanazt tudta, és ugyanazt a láthatatlan emberi testet írta le különböző neveken. Ez történetileg nem tartható. A másik szerint mivel a fogalom az évszázadok során változott, az egész puszta kitaláció. Ez sem következik a történetéből.
A pontosabb kép az, hogy az emberiség nagyon régóta dolgozik olyan elképzelésekkel, amelyekben a fizikai test és a teljesen szellemi létezés között valamilyen közvetítő réteg áll. Ezek a rendszerek jelentősen eltérnek egymástól. A modern asztráltest fogalom különösen a tizenkilencedik és huszadik századi nyugati ezoterikus gondolkodásban nyerte el mai alakját, miközben egyre szorosabban összekapcsolódott a testen kívüli élmény értelmezésével.
Talán az asztráltest gondolata azért maradt fenn ennyire makacsul, mert valami alapvetőt érint bennünk. Az ember önmagát soha nem egyszerűen húsnak éli meg. Tudjuk, hogy testünk van, látjuk a kezünket, érezzük a fájdalmat, mégis van bennünk egy erős belső élmény arról, hogy van valaki, aki mindezt átéli. Valaki, aki emlékszik, álmodik, fél, szeret és gondolkodik.
Lehet, hogy az asztráltest története részben ennek a belső tapasztalatnak a története. Annak az érzésnek, hogy az ember több annál, amit kívülről látni lehet. A kérdés az, hogyan értelmezzük ezt a többletet. Léleknek, tudatnak, testmodellnek, finomtestnek, szellemnek vagy valamiféle olyan jelenségnek, amelyről még nincs teljes képünk.
Amikor ma kimondjuk azt a szót, hogy asztráltest, több mint kétezer év gondolkodása áll mögötte. Ott van benne a késő antik lélekjármű, a pneuma, a neoplatonikus fénylő hordozó, a reneszánsz ember és kozmosz kapcsolata, Paracelsus csillagi embere, a magnetizmus, a teozófia, a Golden Dawn, a huszadik századi projekciós irodalom, Robert Monroe és a mai ember is, aki egy éjszaka arra ébred, hogy úgy érzi, mintha a plafon közeléből nézné saját magát.
Mindezt egyetlen szó alá rendezzük. Asztráltest. Talán éppen ezért kell óvatosan bánnunk vele. Nem azért, mert el akarjuk venni belőle a misztériumot, hanem azért, mert ha mindent ugyanannak nevezünk, végül semmit sem értünk igazán.
Innen pedig egy újabb ajtó nyílik. Ha az asztráltestet egyes hagyományok olyan hordozónak tekintik, amely képes a fizikai testtől elkülönülni, akkor meg kell kérdeznünk, hová kerül. Ha érzékel, mit érzékel. Ha mozog, milyen térben mozog. Ha emberek különös tájakról, elhunyt személyekről, lényekről vagy teljes világokról számolnak be, akkor ezek hol vannak. Egy külső valóságban, a tudatban, álomban, szimbolikus térben vagy valamilyen olyan valóságrétegben, amelyet hétköznapi állapotban nem érzékelünk.
Itt az asztráltest kérdése már nem elég. Most magáról a térről kell beszélnünk. Arról, amit asztrális síknak neveznek, és arról, amit sokan asztrálvilágként írnak le.
Folytatása következik. A test határain túl III. rész. Mi az asztrálvilág?
Hozzászólás az íráshoz
A hozzászólás elküldés után nyilvánosan megjelenik az írás alatt. Kérjük, kulturált formában szólj hozzá.